2.fejezet

Sziasztok! Hálás vagyok, hogy Cecily megcsinálta nekem a fejlécet! Ezer köszönet neki! Nem is húzom tovább az időtöket, jó olvasást! 

Emma

Hátra fordulok a fiúhoz, de ő éppen tanul valamit.

-          Okos tojás! Mi a neved? – mosolyogva megkérdem.

-          Na!  Nehogy már azt hidd, hogy a szünetem a tanulásra szentelem… ez csak egy jó könyv! – felnézve a könyvből mélyen a szemembe néz.

-          De hogy hívnak?

-          Jeremy, és miért voltál rá kíváncsi?

-          Csak úgy.

Jeremy egy ideig engem bámul, majd visszanéz a könyvére. Ilyen egy bunkót!? A tanár odajön hozzám, majd megérinti a vállamat.

-          Sziasztok! Menjetek ki az osztályból jó? És miért vagy ilyen jéghideg? – furán rám pillant.

-          Oké, én kimegyek! – sietősen elpakolja Jeremy a könyvét, és a hátizsákját felveszi, majd futva kilép a helyiségből.

-          Na, én nekem akadt egy kis dolgom, viszlát! – elköszönve én is úgy cselekedek, mint az osztálytársam, gyors kimegyek. A hosszú folyosón tömegek állnak, esetleg várakoznak valamire. Milyen óra is lesz? Hol van Jeremy? A sok ember között tolakodok, úgy mintha egy hírességhez sietnék aláírásért, avagy selfiért. Csomó halandó, vagy esetleg vámpír, sőt vérfarkas szagot is érzek… már nem sok kell, hogy kiabáljam a nevét! Majd egy fiú, aki nagyon bámul odajön hozzám.

-          Szia! Új vagy? – kérdezi.

-          Hali! Ja, de nem láttál egy barna hajú, kékeszöld szemű srácot?

-          Nem, hogy hívnak?

-          Engem? Emma Wurkson, téged? – kicsit türelmetlenül válaszolok.

-          Sam Dark – majd még közelebb jön, ami már teljesen idegesítő, én meg gyre hátrább lépek.

-          Milyen órád lesz? – majd közelít.

-          Nem tudom, de légy szíves hagyjál már! – majd nyugtatom magam, hogy nehogy átalakuljak, itt az egész suli előtt.

-          Nekem idegen nyelv.

Én elmegyek, jó messzire, hogy ne is lássam. Hátra nézek, de nem látom, majd belebotlok Jeremybe. Felsegít.

-          Köszi! – mosolyogva újra látom azt a gyereket.

-          Mi az? Olyan fura vagy.

-          Mi? Ja, csak… egy hülye fiú, na, érted!?

-          Nem

Majd idelépett az a srác. Szőke hajú, magas, kék szemű.

-          Sziasztok! – mosolyogva magához húz, de én nem hagyom magam, majd megrúgom erősen.

-          Csá, most elmehetsz – mondom neki, majd kicsit gyengébben megint megrúgom, de egy érzékeny helyén…

-          Aúú!!!! Ez fájt… - nyavalyog, majd lelép.

Jeremy lenéz a földre, majd megfordul, és kimegy az udvarra, őt követve én is. Kinyitja az ajtót, és rám csukja. Pfu! Hülye fiúk… majd amikor az udvaron találom magam, akkor lassú léptekkel sétálok. Még mindig bámulnak, elég sokan. Amikor becsengetnek, újra bemegyek órára. Matek… ne már! Úgy gyűlölöm! Leülök a helyemre, majd a pontos időben megérkezik.

-          Sziasztok! Hol van Jeremy? – kérdezi az osztályt.

-          Az előbb láttam, hogy az udvaron beszélgetett Mikeal – mondta valaki, a hátsó padból.

-          Rendben! Majd ha találkozok vele, beküldöm az igazgatóhoz!

Hasonlóan telt a következő négy órám. Jeremy-t én sem láttam sehol! Hova tűnt? Amikor az összes órámnak vége lett, Jeremy-nek írtam egy üzit.

 Hamar vissza is írt. Vártam, közben megnéztem a Snapchat-et. Gondolkodtam, hogy felhívjam-e vagy nem, de eszembe jutott, hogy úgy se venné fel. Csalódott voltam, mert érzem, hogy nem fog jönni. Minek is várok rá? Már senki sem volt a suliba, talán egy-két tanár.

1.fejezet

1.fejezet

Sziasztok! Először is, tudom, hogy nem lett jó a fejléc, de szerintem megkérek valakit, hogy csináljon. Másodszor is, köszöntelek titeket ezen a vámpíros blogon! Remélem tetszeni fog!

Emma

A fürdőkádban a szőke hullámos hajamat kiengedem, majd felviszek egy kevéske sminket az arcomra. Egy feszülősebb fajta szoknyát magamra húzok, majd belenézek a tükörbe. A hajam igazán jól áll, a hófehér bőrömhöz.

 

Kimegyek a fürdőből, és be a szobámba. Ott, a piros-fekete táskámat a vállamra helyezem, és a csigalépcsőn gyors léptekben haladok. A konyhapultnál anyukám rám néz.

-          Csinos! – mosolyogva keveri a levest.

-          Voltam már szebb is, de hagyjuk ezt a témát, mert sietek… - igazából nem annyira sürgős, de már jó lenne mennem.

S rá pillantok az órára. 7:35. Tényleg indulni kéne, mert bemegyek az igazgatóhoz. Komótos léptekkel elindulok a buszmegálló felé. Mivel egy utcányira van távol tőlünk, így tényleg nem kell sietnem. A zebrán átmegyek, és a bátyámnak a barátnője cukrászdája van. Alice nem volt épp ott, mert benéztem, mivel nyitva volt az ajtajuk. Egy idegen volt a kiszolgáló. Nem foglalkoztam vele sokat, mentem tovább. Alig sétáltam, már a buszmegállóban találtam magam. Egy néni várakozott a járműre. Ősz hajú, ráncos arcú, mosolygós nénike. Sötét barna rongyot visel. Fehér papucs a lábán díszeleg. Egyszerű, mint a többi idős asszony. Nem nagyon sokat kellett várni a buszra. Felszálltam, egy lélek sem ült a buszon szinte. Leültem hátra. A következő buszmegállóban felszállt egy anyuka, a kisbabájával. Legelső helyre ült. Ránézek a karórámra. 7:50. Siess, már te hülye busz! Nyolcra bent kell lennem! Jó, az iskolától a buszmegálló kétlépésnyire van, de zavar, hogy még nem vagyok ott! Eltelt öt perc, és már szerencsémre a busz az iskola előtti megállóba ért. Gyors kiszálltam. Az új iPhone készülékemet elővettem, és megnéztem magam a kamerába. Elég jól néztem ki! Ahogy beérek az udvarba, minden tekintet rám szegeződik. Most mi a feltűnő bennem? Csak nem jöttek rá, hogy... szóval, a diri (szerintem a diri) felém tart. Vörös haja fel van kontyolva, zöld szemű, szigorú nő. Olyan 40 körüli. Fekete térd föléig érő szoknyát viselt, ami nem állt neki valami eszméletlenül. Sötétebb tűsarkúba áll előttem, és lemér engemet.

-          Gyere az irodámba! – parancsolja, köszönés nélkül.

-          Jó napot kívánok! – erős hangerővel kiemelem ezt a mondatomat- Oké.

Minden lélek még mindig bámul engem, ami már zavaró. Felmegyünk a lépcsőn, és a diri kinyitja az ajtót, majd bemegy, utána őt követve én is. Üres, piros székek fogadnak minket, majd balra vesszük az irányt, és bemegyünk az irodába.

-          Ülj le, de lehetőleg ne az én székembe – a szemüvegét megtöröli.

Engedelmesen, leültem, majd ő is leült a gurulós székbe, vagy is szembe velem.

-          A jegyei közt csak egy-két ötös szerepel! Micsoda diák? – emeli fel a hangját.

-          Emma Wurkson a nevem! – kezet nyújtok, de az igazgató nem jól viszonyul rá.

-          Nagyon elhitted, hogy jó kedvembe vagyok! Mrs. McKullum vagyok, de csak igazgató asszony, vagy igazgató néninek nevezhetsz!

-          Jól van.

-          Ne húzd ki a gyufát, már az első napon! Itt az órarended, az irataidat már behozták a szüleid – amikor az első pár szót mondta, a mutatóujját felmutatta.

-          Ennyi? – unottan a szememet forgatom.

-          Hát, igen! Mit vártál?

-          Jó, semmit, akkor mehetek?

-          Igen, viszlát!

Felállok a kényelmetlen, kemény üléses székből, majd kimegyek az igazgatóiból.

Velem szembe egy srác jön. Barna hajú, zöld szemű, sápadt bőrű… csak nem vámpír! Meg kell jobban ismernem. Elé állok, illetve megállítom.

-          Szia, bocsi, de sietek órára! – ahogy beszélt, megláttam a fogait, és ő nem halandó!

-          Szia! Milyen órád lesz? – veszem elő az órarendem.

-          Történelem, neked? – majd kevésbé sietősen leáll velem beszélgetni.

-          Nekem is! Megyünk együtt? – mosolyogva megkérdem.

-          Jó, de akkor már siessünk!

Majd végig rohanva a folyosót a terembe megyünk. Huh! Nem késtük le az órát, mert még nem volt ott a tanár. Egy személyes székek helyezkedtek el. Már csak két hely volt üres, az egyik az enyém, a másik a vámpír fiúé. Én nekem a helyem a második sorban, középen volt üres, ő neki meg a hátam mögött. Október 2. ez volt felírva a táblára. Pár másodperc múltán bejön egy 30 év körüli férfi. Fekete bozontos haj, elég sötét szem, mosolygós arc. Kicsit borostás. Ingben, aminek az első kettő gombja ki van gombolva, és egy farmernadrág, sötét sportcipővel. iPhone a zsebéből kilóg, a másikból, pedig a fülhallgató. Bőre szintén hófehér, mint egy vámpírnak. A vámpírok az emberek között.

-          Üdv mindenkinek! Új diák, Emma Wurkson, kérlek, állj fel, és mutatkozz be! – kezét összekulcsolja, miközben neki támaszkodik a tanári asztalnak.

-          Sziasztok, Ugye Emma Wurkson a nevem, egy közeli városból költöztünk ide, Londonba, anyám, apám elváltak – felállva beszéltem.

-          Jó, ülj le! Most, mindenki előveszi a tankönyvét, és nyissa ki a harmincadik oldalon, és olvassa el az oldalt! Emma, gyere a könyvedért! – mosolyogva kihív, és átnyújtja.

Átveszem, majd a helyemre ülve kinyitom, és olvasok. Néma csend. Belemerülve elolvastam a j hosszú szöveget, majd felnézek a könyvből. Csak én olvastam ki, meg egy lány, aki a leghátsó padban ül. Majd pár perc múlván a többiek is felnéznek. A tanár nagyon ír valamit. Az osztály nyugalmasan, némán hallgatnak, majd egy-ketten a telefonjukon böngésznek, vagy a közösségi oldalaikat barangolják. A pasi is már felnéz.

-          Mindenki elolvasta? – kérdezi.

-          Igen! – sokan kiáltják, köztük én is.

-          Meg is értettétek?

-          Neem! – ezt is sokan ordítják.

-          Remek! Olvassátok addig, amíg meg nem értitek – válaszolja, és az iPhone-ján megnézi az időt.

Majdnem mindenki olvas. Rajtam kívül olyan négyen-öten nem bújjuk a tankönyvet. Negyed óra múlva a csengő megszólal, és mindenki felkapva a táskáját elered a dolgára.